Az európai papírkészítés kezdetén (1282) már alkalmaztak vízjelet. Kialakulásához a fémhuzalos merítőszita használata vezetett. Valószínűleg a szitára került idegen anyag, vagy a szita kötőhuzaláról elszabadult szabálytalanul elhelyezkedõ huzatrésznek a papírban megjelenõ negatív (világos) képe keltette fel a figyelmet a megkülönböztető jelzések lehetőségére. A szitára erősített, vékony huzalból kialakított rajzok, betűk, jelképek, címerek használatával a papírban lévõ világosabb jelekből jól fel lehetett ismerni a malom, a mester, vagy a tulajdonos kilétét. A vízjel egyben védjegyként is szerepelt. A vízjel különösen a kiváló minõségû papírt elõállító mûhelyek érdekeit védte. Egyes papíroknál a vízjel és az évszám alkalmazását is előírták.
A jelentős értékeket képviselõ értékpapíroknál a nehezebben hamisítható árnyalt vízjel használata jelent nagyobb biztonságot. A merítőszita felületét domború relieffel préselik, így ha a papírpép a szitával jut kapcsolatba, ott vékonyabb-vastagabb rétegben rakódik le és a kész papírnál plasztikus érzetet keltve sötétebb-világosabb képben jelenik meg a relief domború képe.
Forrás:artpaper.freeweb.hu
